hinta-palinta

" Fel – le – előre – hátra – gyorsul – lassul – elindul – megáll. De nem csak a hinta. Magam is, aki benne ülök. Változik minden, és minden előre érezhető, vagy ahogy a felnőttek mondják, kiszámítható. Nekem nincsenek még szavaim, csak élményeim. Testemben érzem, – egy idő után már előre megérzem –, mi meddig tart, miként kell, hogy változzék. Beszűkül a világ.
Az önfeledt hintázás közben – észrevétlenül – tanulok. Tanulom az előrelátást.
A hinta elbűvöl! Amikor benne ülök, anyám előttem áll. Közeledem hozzá, már látom, hogy karjába repülök, de rohamosan lassul, és megáll a hintám, mielőtt anyámhoz érnék. Már távolodom is. Jaj! – zuhanok, gyorsulok, de nem sokáig. Ismét lassulok... és megunhatatlanul ismétlődik az egész.
Nevetünk. Ô is, magam is. A hinta incselkedik velünk, s mi valami váratlansággal – mozdulattal, megérintéssel, bekövetkező és elmaradó meglökéssel – incselkedünk egymással.
Hintáztattak talán már világrajöttöm első óráiban is. Anyám-apám ha teheti, karjában ringat, ide-oda mozgat, feje fölé emelve megtart vagy dobál, vagy lógatva lenget, és mosolygunk. Apám gyakran nyakába vesz, vagy térdén lovagoltat, és elmaradhatatlanul mondja hozzá a „Hopp–Hopp, Ka–to–na, Ket–te–nü–lünk egy–ló–ra!” , akkor még számomra jelentés nélküli rigmust. Ezt a döcögtetést apám élvezi jobban, és nevetésem is talán csak az övét imitálja. Ne firtassuk! Az együttlétünkben boldogok vagyunk.
Abból, ami ilyenkor történik, semmi sem tudatos bennem. Ha varázslattal azzá válna is, akkor sem tudnám másokkal megosztani. Hiányzik hozzá a nyelv. Így nem tudom a dolgokat megjegyezni sem. Amikor valami megvilágosodik bennem, „huss!” – a következő pillanatra már más van a fejemben, és ez a „Más” az előzőt kitörli testemből.
A kora gyerekkori élmények látszólag felidézhetetlenül, végleg feledésbe mennek. Csak a ráismerés működik. Ha újra ugyanabba a környezetbe kerülök, ha valamit ismét meglátok, ha újra „ugyanazt” érzem, akkor felsejlik és hat benne az egykori élmény is.
A hinta kicsit más. Ott mintha minden újra és újra megismétlődnék. Felismerem a hasonlatosságokat, sejtem a jelenben a folytatást, és rákészülök.
Napról napra szoktattak hozzá a hintához és a hintázáshoz. Ahogy felidézem az egykori szobát, ajtófélfát, lehet, hogy csak újraalkotok valamit, de szaporán és kicsiket lélegzem és furcsa, zsibongó érzés jár át belülről, miközben emlékezem. Nedves a tenyerem, és a hátam is verítékes lett, amíg ezekről írtam. Lehet, hogy emlékezik – a testünk?
Hintaélményeim kezdetét a passzivitás jellemezte. Beleültettek és lökték, amíg kedvüket lelték benne. Mindig nekik lett előbb elegük belőle. Rövid kötéllel magasra kötött hinta volt az otthoni. Talán, hogy kényelmes legyen a felnőttnek löknie. Vagy talán, hogy a rövid lengésidő a nyiladozó gyermekagy rövid előreszámoló képességéhez alkalmazkodjék.
Lengés közben változik a ránk ható erőtér, a légáramlás, elmozdulnak a tárgyak kontúrjai, az előtérben lévő dolgok mást takarnak ki a háttérből. Utazás – lakáson belül. A mozgó hinta maga nyújt fogódzó pontot, és magam vagyok a viszonyítási alap. A gyakorlott hintázó teste előre ismeri a várt eseményt, és „elébevágóan reagál” rá. Izmait előre megfeszítve fogadja a zuhanást, engedve belőle éli meg az emelkedést. Övé a pillanatok egybefolyása, a folyamatok természetes egységekre bomlása, az egységek egymáshoz kapcsolódása. A hinta felszeleteli és megragadhatóvá teszi az egybefolyó és felosztatlan időt. A holtpont? Itt a megállítás, a kiszállítás, vagy az újabb lengés, a meglökés következhet. A váltás lehetőségének pillanata, ahol az „esemény-kvantum”-hoz egy másik kvantum kötődik. A kvantumhatáron lezárja és nulláról újraindítja bio-komputerünk a számításait...
A hintázáshoz egyenletes változások tartoznak lágy átmenetekkel. A pillanatnyi és a korábbi tapasztalatai alapján differenciálegyenlet-rendszereket old meg szervezetünk, akár tudunk róla, akár nem.
Nicsak, „rezgőkör”is a hinta, melyet a jól időzített meglökés gerjeszt. Aki hintáztató robotot tervez, ne próbálkozzék programvezérléssel! Az nem ellenőrzi működésének hatását. Nem módosítja a helyzettől függően a folyamatba való beavatkozásait. Nem alkalmazkodik hozzá.
Szimunak tanuló- és alkalmazkodó-képességgel kell rendelkeznie. Betanításában a hinta adhat alapkiképzést. De mi kell ahhoz, hogy Szimu élvezze is a hintáztatást? Talán képzelete kell, hogy legyen és ehhez igazodjon hormonális működése is. Vajon mi kell ahhoz, hogy Szimu felismerje, később eltanulja a hinta-palinta vers skandálását, az emberi beszédet? Imitációs késztetés és készség, önmagáról való tudat, és megintcsak képzelet? Mi egyéb még?
Hin – ta, palin – ta! Hin – ta, palin – ta!
Ez a ritmus, ez a rigmus magyar családban a hintázás elválaszthatatlan kísérője! Ahogy felidézem, szinte hallom anyám hangját. Mintha kezdetben magasan szólalt volna meg a Hin-szótag, és ereszkedő, „Szó – Mi” kisterc hangközzel mondta volna. A lengés üteme monoton: (tá – tá), oda – vissza, de a versike táncolóra szaporázza a második ütemet: (ti–ti – tá). E vers-memoriter hozzánő a hinta-rítushoz, és a megszokottság, a biztonság illúzióját adja. A versike később akkor is szólt bennem, amikor csendben lengett a hinta.
„Társításos tanulás” és „feltételes reflex” – súgja tudálékoskodó elmém, de az elnevezés a tünetről és nem a folyamatról beszél. „Többet tudhatunk, mint amennyit el tudunk mondani” – írta Polányi Mihály, természettudósból lett filozófusunk, és „hallgatólagos tudás”-nak nevezte el az ilyent.
Tudásunk nagy része nem tudatos, és nem kötődik nyelvi képességünkhöz.
Tanulok. A korábbi, hasonló élményeimet, a „precedenseket” és a pillanatnyiakat egybevetem. A ráismerésből kiemelt jelentőségű, megerősített tudás lesz. Hogyan is működhet bennünk az előrelátás és a ráismerés, és miben is állhat az ebből a ráismeréses tanulásból fakadó tudás?
Bio-komputerünk idegi parcellái véges hosszúságúak. Ezekbe képzelem a folyamat mintázat-változásainak elemzését és a várható folytatás számításait. Fantáziáljunk! Az aktuális és a korábbi élmény idegi folyamatai egymástól távoli idegi területeket izgalomba hozzák. Más idegi parcellákat a távolból „tanúként” észlelt élmények működésbe hozhatják. Hintázáskor a hasonló lefolyású belső „zsibongás” lehet az, ami a figyelem, a felismerés, a várakozás, majd később az egykori élmény felidézésében, azaz az emlékezés folyamataiban és a várható folytatás előreszámolásában szerepet játszhat.
Számos izommal rendelkezünk, és bonyolult dolog mozgatásuk összerendezése. Az újszülöttnek még ujjával szájába találni is gigászi feladat. Napokig, megesik, hogy hónapokig tart. Gyermekünk megtanul valamit, amit születésekor még nem tudott. Ezt aztán nem felejti és nem is variálja. Ez lenne az első szokás, az első sztereotip cselekvéssor életünkben? Elbizonytalanodom. Ultrahang-felvételeken látni anyaméhben ujját a szájában tartó gyereket is.
Miként tanuljuk mozgásunkat összetettebb feladatokban is jól koordinálni? Miként tanulunk meg önállóan hintázni, rezgőkört gerjeszteni?
Nehezen. Kétéves korom táján a játszótéren bátyám már mellettem hintázik, ő már tud. Feléri. Beleül a hintába. Be sem láncolja, és hajtja magát magasra. A hátsó holtpontnál hátraveti felsőtestét, előrerúg, és kiegyenesített testtel vágtat, majd előregörnyed, lába hátracsapódik, s hátrafelé indul. Kezét, karizmait is használja hozzá. Látom, és értem én, hogy mit csinál. Imitálnám is....
Hintázni jó. Szégyen ide vagy oda, bizony ültem már be felnőttként sötétedéskor játszótéri gyerekhintába, bár olyan kitartóan és akkora örömmel hintázni manapság nem tudok, mint egykor.
Mi a jó a hintázásban?" Forrás: Relax Online